Egyszer egy szép 2007. évi júniusi napon korán reggel elmentünk a családommal és a két németjuhásszal. Nem értettem, miért kell ilyen korán kelni, tudniillik én gyűlölöm a korán kelést. Negyed órás út után kiszáltunk a kocsiból a gazdámmal, azzal a szőke kisfiúval. Á, most már beugrott! A kutyaiskolában voltunk, ahol már voltam párszor, de csak nézőként. Szerettem itt nézelődni, rengeteg érdekes illat volt itt és mindig kíváncsian kuksiztam a kutyusokat. Gondoltam most is ez lesz a program. Hűűhaa! Most vettem észre, hogy kicsit arrébb egy csomó kutya ugrál  össze-vissza. Ezeknek meg mi bajuk lehet? - gondoltam. Sokáig nézegettem őket. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy közeledik felénk egy lány. Uff! Ez meg miféle szerzet lehet? Jééé! Megsimizett! Hát ez szuper! Hűűű! Most meg sétálni készül velem! Jajj de jó! ... Na jó kicsit beleéltem magam. Velem nem sokszor történt eddig ilyesmi. Többnyire rám sem hederítettek.... Na de ez a kétlábú! Egész végig vele voltam és nagyon jól éreztem magam. Séta után odamentünk azokhoz a pattogó gumikutyákhoz. Majd a kétlábú odavitt valami lépcsőfokok nélküli lépcsőhöz. Valami ilyesmi: /˘˘˘\ Elkezdett felfelé taszigálni! Na azt már nem engedem! Mégis mit akarhat? Nem tudom... Felértünk az egyenesre. Micsoda kilátás! Mégsem olyan rossz ez! Csomószor végigmentünk. Fel-le, fel-le... Nagyon szupcsi! Sajnos vége a napnak, megyünk haza. Kár, mert annyira jól éreztem magam! Este sokat sírtam is. Nem könnyű bizony az én életem! Aztán eljött a hétvége. Elindultunk valahova megint. És...reménykedtem, hogy találkozok a kedves kétlábúval. Igeeen! A kutyasuliba mentünk és a lány is ott volt! Odamentünk a pattogó kutyákhoz. A kis kétlábúval én is elkezdtem ugrálni. Nem is olyan rossz! Sőt, nagyon izgi! A lány azt mondta, agilitynek hívják. Ezután minden egyes hétvégén kétszer is elmentem ugribugrizni... az én kedvenc kétlábúmmal, akit mostantól a GAZDImnak hívok! Bárcsak tényleg így lenne!